A Velencei-tó

Budapest és a Balaton között csaknem félúton helyezkedik el a Velencei-tó, az ország harmadik legnagyobb tava, területe a Balaton huszonharmad része. A tó északi oldalán szelíden emelkedő gránit hegyekről, lankás dombokról lenézve szépen csillog a nádszigetekkel és összefüggő nádasokkal sűrűn tarkított víztükör.

A tó a pleisztocén korszak végén, 12.000-15.000 éve alakult ki. Két párhuzamos törésvonal között a földkéreg lesüllyedésével jött létre. Lassan tovább mélyült, a felszíni vizek, a csapadék, valamint Dunántúli-középhegység alatt érkező karsztvizei pedig feltöltötték. A tó területe kialakulásának idején több mint kétszerese volt a jelenleginek, vízszintje pedig 3-4 méterrel magasabb a mostaninál. Mérete a holocén korban - a földtörténet jelenkorában - a feltöltődés hatására fokozatosan csökkent.

A Velencei-tó nem tartozott a ,,szelíd" állóvizek közé. Természetes vízelvezető csatornája nem lévén, a csapadékosabb esztendőkben kiáradt, s több száz hektárt öntött el, míg csapadékszegény években alaposan lecsökkent a vízszintje. 1866-ban például teljesen kiszáradt, és a feljegyzések szerint a tómeder porzott a közeli Székesfehérvárról itt gyakorlatozó huszároktól. A környék birtokosai több ízben is megpróbálták lecsapoltatni. Végül a XX. század elején megkezdődtek a vízszabályozások, zsilippel zárható elvezető csatornát hoztak létre (Dinnyés-Kajtori-csatorna). A természetes vízszintingadozások megszűnése és a fokozott települési vízszennyezés miatt felgyorsult a tó eutrofizációja (természetes feltöltődési folyamata). Nagyszabású mederkotrási, partszabályozási, szennyvíz elvezetési munkálatokkal igyekeztek a vízminőséget javítani, és a sportolásra alkalmas, nyitottabb víztereket létrehozni. A vízszintet víztározókkal próbálták szabályozni (Pátkai-Zámolyi-tározó), de ez sem akadályozta meg az 1993-94-es évek drasztikus vízszintcsökkenését, melynek oka az aszályos időjárás volt. Végül 1995-re nagyjából állandósult a tó vízháztartása.

Ma a tó átlagos vízmélysége 1,2 méter. A víz oldott sótartalma (nátrium és magnézium tartalma) igen magas, ezért szikes tónak is nevezik. Mivel a befolyó Császár-víz és elfolyó Dinnyés-Kajtori-csatorna is a tó nyugati oldalán található, ott a legédesebb a tó vize és kelet fele egyre sósabb, szikesebb. A Velencei-öböl sekélyebb is, itt a fokozott párolgás felerősíti a töményedést.

A halban, vadban gazdag környéket már az őskor embere felfedezte, s szálláshelyéül választotta. Gazdag leletanyag - földvárak sora, telepek, temetők - igazolja, hogy a földtörténeti korok majd mindegyikének embere otthonra lelt a tó környékén. Különösen sok a római korból maradt régészeti emlék. Egyik legfontosabb - az Aquincumból Sabariába vezető - hadiútjuk a Velencei-hegység déli lábánál, közvetlenül a tó partján húzódott. A honfoglalást követően a Velencei-tó és környéke fejedelmi birtokként Szabolcs vezér szálláshelye lett. Később évszázadokig a Csepel-szigeti királyi ménes legelőterületeként hasznosították. A következő évszázadokban a királyi család, néhány nemesi család, valamint az egyház birtokolta a tavat és környékét. A tavat akkor - akárcsak a többi náddal, sással borított, vizenyős területet - Fertőnek nevezték s halászvízként használták. A százötven éves török uralom idején mindegyik tó környéki település elnéptelenedett. A Rákóczi-szabadságharc idején hadszíntérré vált a környék is, a falvak lakói ismét a mocsarakban, nádasokban kerestek menedéket. Magyarország történetének egyik legdicsőbb csatája is a tó környékén zajlott az 1848/49-es szabadságharc idején, amikor a fiatal magyar honvédsereg Pákozdon legyőzte Jellasics seregét.

(A képek forrása: internet)