Sávos szitakötő (Libelulla Depressa)

A szitakötők két pár szárnyukkal, szinte minden manőverre képesek, helyben, előre-hátra tudnak repülni. Táplálékukat, a repülő rovarokat is röptükben ragadják meg, darabolják fel, s fogyasztják el. Petéjüket a víz alatti növényekre ragasztják. A petékből kikelő lárva a vízben fejlődik, nagyon falánk ragadozó. A lárva több vedlés után kimászik egy növényre, majd kibújik a lárvaburokból a kifejlett szitakötő.

Kecskebéka (Rana esculenta)

A több fajból álló vízi békák egymás között kereszteződnek. Életük nagy részét a vízben töltik, késő tavasszal akár 10.000 petét is leraknak. A fejlődő ebihalak száma már jóval kevesebb és az őszre kifejlődő kisbékák még kevesebben vannak. Végül a 2-3 év múlva ivaréretté váló példányok száma már éppen csak arra elegendő, hogy a békaállományt fenntartsa. Azért kétéltűek, mert fejlődésükhöz szükségük van a vízre és a szárazföldre is, ugyanakkor így ellenségeik (vízimadarak, siklók, halak) is vannak mindkét közegben - ezért nagy a pusztulási arány. A békák rengeteg rovart fogyasztanak, és nagyon fontos helyük van a táplálékláncban, mivel ők is sok állatnak szolgálnak táplálékul, és a rovarok populációinak túlszaporodását is segítik megelőzni. 

A vizek és a levegő szennyeződésére nagyon érzékenyek ezek a kétéltűek. Bőrük azért vékony, nyálkás, hogy az oxigént könnyen fel tudják venni ezen keresztül, hiszen kezdetleges tüdejük nem lenne elég a gázcseréhez. Ezen a bőrön azonban könnyen átjuthatnak a szennyeződések is, ezért jó jelző (indikátor) fajok. Arra a szennyeződésre, amit mi még nem érzékelünk, ők állományuk csökkenésével figyelmeztetnek. Vigyázzunk hát ezekre a hasznos kis állatokra, hiszen hazánkban a kétéltűek és hüllők minden faja védett!

Vízisikló (Natrix natrix)

Néhány siklónak nincs rossz tapasztalata az emberrel, ha nem észlel fenyegető mozgást, kíváncsian közelíti meg a csónakot, de megfogásakor kissé bűzös váladékot bocsát ki. Főleg békákkal táplálkozik, a kishalat, madarat, tojást is lenyeli. Talajba bújva telel át. Testét szarupikkelyes bőr fedi, lágy héjú tojásokkal szaporodik, tüdővel lélegezik és testhőmérséklete változó. Hüllő, csakúgy mint a mocsári teknős.

Mocsári teknős (Emys orbicularis)

Egyetlen teknősfajunk, védett, 15-20 cm széles szarupajzs borítja a hasát és a hátát. Fejét, végtagjait és farkát is képes védekezésül a páncéljába behúzni. Gyakran napozik a vízből kiemelkedő nádkupacokon, de veszély estén villámgyorsan, hangtalanul siklik a vízbe. Amilyen esetlen a szárazföldön, olyan jól úszik a vízben, és képes sokáig a mélyben maradni. Halakkal, békákkal, férgekkel, puhatestűekkel táplálkozik, esetenként a dögöket sem veti meg. Tojásait a parti homokba, laza talajba ássa, utódait a nap melege kelti ki. Állományát a hangos háborgatás és elsősorban a tojásrakó helyek lecsökkenése veszélyezteti. A kis teknős megszületésétől kezdve önálló életet él. A tél beállta előtt fagymentes helyre ássa be magát, ha pedig már jól felmelegedett az idő, csak akkor bújik elő a telelésből.

Vidra

A fokozottan védett vidra általában rejtett életet él. Úszóhártyás lábával gyorsan úszik. Főként halakkal és kétéltűekkel táplálkozik, néha a madarakat is megtámadja. A vízben rendkívül ügyesen mozog, amit hosszúkás teste, úszóhártyás lába és erős farka tesz lehetővé. Télen a jégben kisebb lékek jelzik jelenlétét. Szintén télen lehet észrevenni az un. vidracsúszdát, a növények között kicsúszott járatot. Állományuk jelentősen veszélyeztetett.

Tőkésréce (Anas platyrhynchos)

Lapos csőre vékony lemezein keresztül átszűri a vizet, apró állatokat (csigák, lapos férgek, ebihalak) és vízinövényeket (aratás után a tarlón kihullott magokat) eszik. A tőkésrécék a hideg elől délre vonulnak, de a be nem fagyó vizeken nagy tömegben telelnek át. A gácsér színes tollazatot visel (képen), a tojó barnás tollazata elősegíti a környezetbe olvadást. A házi kacsa őse.

Szárcsa (Fulica atra)

Teljesen fekete madár, nagyon jellegzetes fehér csőrrel és homlokfolttal. Főképp növényekkel táplálkozik. Nagyon jó úszó, ám nehezen repül fel, ezért ha megijed, gyors szárnycsapásokkal szalad a víz tetején a védelmet nyújtó nádasig. Fejükön vörös pihetollat viselő fiókáit kezdetben a hátán szállítja. Vonulómadár, de akadnak áttelelő példányok is. A jég olvadását követően pedig az egyik legelsőként megjelenő madarunk.

Bütykös hattyú (Cygnus olor)

1990-óta fészkelnek a Velencei-tavon, azóta több százra emelkedett egyedszámuk. Páronként 5-10 tojást tojnak, de a tél beköszöntére már csak 3-4 egyed marad. Enyhe télen addig nem hagyják el a tavat, amíg az be nem fagy, és jég elolvadása után már vissza is térnek. Gyakran a Dunán telelnek át. A párok egész életükön át hűségesek egymáshoz. A gácsérok hangos sziszegéssel, szárnycsapkodással, agresszíven védik fészküket és fiókáikat. Akár az embernek is nekitámadnak. Vízinövényekkel táplálkoznak és főleg a szárcsákkal versengenek a táplálékforrásokért. 2003-tól állományuk önmagától lecsökkent, jelenleg mintegy 20 pár a törzs állomány.

Szürkegém

Költési idő kezdetén válluknak csipkeszerűen finom dísztollai messze túlnyúlnak a farkon, e miatt, dísztolláért majdnem kipusztították A nagy kócsag a természetvédelem címerállata, 1958-ban ezeknek a madaraknak az érdekében nyilvánították védetté a tó nyugati nádasainak egy részét 420 hektáron (Velencei-tavi Madárrezervátum). 

Törpegém

Vörösgém

Búbosvöcsök (Podiceps cristatus) 

Megszokott költőhelyeikre márciusban érkeznek. Kedvelik a nádasos, sűrű vízinövényes, csendes vizeket. Gyönyörű násztáncot lejtenek egymásnak, majd vízen úszó fészkeket építenek, ezért nem zavarja őket a vízszintemelkedés. A csíkos kis fiókákat szüleik kezdetben a hátukon pihentetik. Halakkal, csigákkal, békákkal táplálkoznak. Élelemszerzéskor és veszély esetén lebuknak a víz alá, összeszorítják szárnyukat, és csak a lábuk segítségével igen jól úsznak.

Cserregő nádiposzáta

Május elején építik meg mérnöki ügyességgel kosárszerűen fonott fészkeiket, ebbe rakják 4-5 tojásukat. A nádbugával, hánccsal bélelt fészek a víz fölött 60-120 cm magasra épül többnyire a siklók miatt. A kakukk e fészkekbe hasonló pöttyös tojást tojva gyakran megtéveszti a nádirigó szülőket, és fiókáját felnevelteti velük. Hangjuk messzire elhangzik, a nádirigó érdes, karicsoló: Kara-kara-ki-ki hangot ad ki, kb. 19 cm-re nő meg. A nádiposzáta: tiri-tiri-tir-tir-ter-ter hangjáról ismerhető fel, testmérete 13 cm körül van.

Barna réti héja (Circus aeruginosus)

A vizes élőhelyek, mint például a Velencei-tó egyik csúcsragadozója. Néhány szárnycsapás után a nádas fölött alacsonyan siklik zsákmányt keresve. Elsősorban a könnyen elejthető, beteg, magára hagyott, fejletlen állatokat kapja el, így hozzájárul a zsákmánypopuláció életerős állományának fennmaradásához (békák, apró emlősök, vízimadarak). Erős, karmos ragadozólábával megragadja áldozatát, tépőcsőre alkalmas a hús földarabolására. Táplálékának egy része dög. Csak a tojó eteti a fiókákat, de a hím is vadászik számukra, ezt átadja a tojónak.